Nonhumán szférikusság
Az antropocén és az ökológiai válság a modernitás folyamatát és fogalmi kiindulópontjait is egészen más megvilágításba helyezi. A modernitás fogalmi kötöttségeit és a linearitás ideáját meghajlítja és összezúzza a földrendszer összeomlása. Ez a megvilágítás értelmezhető a krízisnek való exponáltság furcsa állapotaként is. A jövőtlenség sötétsége ragyogja be a modernitás feloldhatatlan ellentmondásait. Fokozatosan elsötétedik a felvilágosodás.
Az olyan posztantropocentrikus elméletek mint a spekulatív realizmusok vagy a poszthumanizmusok kiutat mutatnak a modernitás fogalmi csapdájából. Nem csak arról van szó, hogy ráirányítják a figyelmet a modernitás a 21. század elejére letagadhatatlanná váló rendszerszintű krízisére, hanem beszámolnak azokról a különböző nonhumán létezőkről és dolgokról, amelyek kívűl rekedtek a modernitáson diszkurzív és materiális értelemben egyaránt. A nonmodern elméletnek és filozófiai megközelítésnek mindezért nyitottan kell viszonyulnia a modernitáson kívüli, vagy azt megtörő posztantropocentrikus irányzatok felé.
Az antropocén fontos tanulsága, hogy az emberek már akkor planetáris geomorfikus hatalom birtokában voltak, amikor ezt még észre sem vették, azaz Paul Crutzen fogalma retroaktív módon a modernitás történetének újraolvasását is felkínálja. Miközben az emberek a saját képükre akarták formálni a Földrendszer egészét, az egyre fokozódó emberi aktivitáson keresztül megidézték a bolygó redukálhatatlan alteritását és nonhumán erőit. Az indusztrializáció és a modernitás alapvetően azt ígérte, hogy eltávolítja az emberi társadalmakat a természettől. Az antropocén paradoxikussága éppen abban áll, hogy ma a modernitás és a felvilágosodás nem várt következményei éppen fordítottan hatnak természetkulturális viszonyainkra. A természettől elidegenedd modern embert egy megzavarodott sötét ökológia veszi körbe.
Nem lehetséges a történelmet és a múltat kizárólag az emberi jelenlét szférájára redukálnunk, és arról a természetet externáliaként leválasztanunk. Az antropocén megközelítés megismerése során – Bruno Latourral együtt – mondhatjuk, hogy „sohasem voltunk modernek”.1 Nem másról van itt szó, mint az externalizáció azon súlyos kríziséről, amelyet Peter Sloterdijk az antropocén egyik kulcsjelenségeként írt körül.2 Az ökokrízis során nemcsak a szennyezőanyagok és a hatalmas mennyiségű szeméthegyek fenyegetése nehezedik a bolygóra, hanem a lényegtelennek tekintett nonhumán alteritások is szétfeszítik a szűken értelmezett kulturális rendszereket és szociokulturális zárt szisztémákat.
Az antropocén rendszerszintű beomlásával nem képes mit kezdeni a modernitás idejétmúlt fogalmi keretrendszere. Az antropocén egyszerre hat földtörténeti időskálákon és az emberi létezés szűk időkeretein belül, és „olyan hatalmas és kiterjedt léptékben fejti ki hatását, amely alapvető kérdéseket vet fel az emberi észlelés, a memória és a megfelelő vizualizáció feltételeiről egy ilyen planetáris kiterjedésű probléma kapcsán.”3 Az emberi persepktíva temporális szűkösségéről beszélhetünk egy geológiai léptékű átalakulás során.
Ezért a nonmodern elméleteknek szükségszerűen posztantropocentrikusnak kell lenniük, amelyek különböző egymással összekapcsolódó és részben széttartó módon feszítik szét az emberközpontúság ketrecét. Az antropocén komplex metakrízisének megértéséhez ezért olyan teoretikus eszközök kellenek, amelyek képesek a véletlenszerűséget, az ismeretlent és a radikálisan idegent számításba venni. A spekulatív poszthumanizmus és a spekulatív realizmus különösen gyümölcsöző filozófiai alap lehet az ökológiai válság megközelítése során. Az antropocénben az ökológia és a természetkulturális viszonyok általános destabilizációja a valóság komplexitására, a dolgok önmagukba való visszahúzódására, valamint a nonhumán erők nyomasztó alteritására mutatnak rá.
A nomhumán elmélet nem csupán hangot ad a dolgok és az állatok némaságának, az elhallgatott, az elhanyagolt létezőknek vagy a semmisnek tekintett létszféráknak. A nonhumán teória a maga spekulatív filozófiai megközelítésén keresztül képes lehet megragadni ezt a hallgatást, a modernitáson kívüli némaságot. Nonmodernként a sötétben kell látnunk és a néma csendben kell bizonyos hangokat, minden nyelviség előtti zörejeket meghallanunk.
Hogy lehet, hogy voltak dolgok, amelyek kívül tudtak maradni a modernitáson? Egyáltalán van olyan létező, amely teljesen képes volt magát kivonni a modernitás alól? Voltak-e olyan növények, kövek, sziklák, elfelejtett furcsa helyek amelyekre nem tudott hatni a modernitás? Milyen hallgatás, sajátos visszahúzódás vezethetett ehhez a kivonódáshoz? Tanulhatunk a kövek, a sziklák, a hegycsúcsok visszahúzódásából? Van olyan titok, van olyan rejtelem amely érintetlenül maradhatott a modernitás során? A nonhumán elméletnek óvatosan kell megközelítenie ezen hallgatag és titokzatos dolgokat. Engedni kell, hogy visszahúzódjanak önmagukba, miközben bizonyos aspektusait meg is kell ragadnunk egy sajátos posztantropocentrikus odaforduláson keresztül. Meg kell hallanunk némaságukat, látnunk és tapasztalnunk kell sejtelmes titokzatosságukat.
Az antropocén felismerés egyszerre kapcsolja vissza a modern elidegenedett embert roppant hosszútávú természeti és földtörténeti változásokba, olyan radikálisan idegen folyamatokba, amelyek egy időben kiterjesztett természetkulturális viszonyrendszer aktualitását mutatják fel. Mindeközben az antropocén során a veszélyeztetettség állapotában a nonhumán dolgokhoz is furcsa közelségbe kerülünk. Ez a hatalmas földtörténeti lépték egyben összehasonítási lehetőséget is jelent, hiszen a világ korábbi állapotaihoz lehet viszonyítani a jelen és a jövő átalakulásait.
Képesek lehetünk az antropocénben emberként kövek módjára létezni? Megtanulhatunk talán kilépni a modernitás ketrecéből és sziklák módjára élni?
▬▬▬▬
1 Latour, Bruno (1999 [1991]) Sohasem voltunk modernek. Szimmetrikus antropológiai tanulmány, Ford. Gecser Ottó (Osiris–Gond)
2 Sloterdijk, Peter (2018) What Happened in the 20th Centrury? (Cambridge, UK és Medford, MA: Polity Press), 10–11.
3 Masco, Joseph (2017) “The Crisis in Crisis”, 248., In: Hetherington, Kregg (szerk. 2019) Infrastructure, Environment, and Life in the Anthropocene (Durham és London: Duke University Press), 236–260.