A 21. század filozófiájának holisztikus választ kell kínálnia a modernitásra. A modernitás krízisének megértéséhez kívül kell helyezkednünk a modernitás keretein és perspektivikus szűkösségén. Nem a modernitás van válságban, hanem a modernitás maga is válság. A modernitással szemben, nem egy homogén struktúra áll, hanem egy olyan heterogén, szerteágazó irányzategyüttes, amelyre sok jelző lehet érvényes. Gondolunk itt a premodern, anti-modern, posztmodern és nem-modern gondolkodási stílusokra. Álláspontunk szerint ezek az oppozíciósnak tűnő fogalmi viszonyulások nem egészen leírhatóak a modernitás tagadásaiként. Nem pusztán oppozícióról van szó.

Kutatásunk egyik célja éppen ennek a mélységnek és árnyaltságnak a bemutatása. Nem a modernitás-ellenesség a kulcsmomentum, hanem a modernitáson való kívüliség változatos igénye. A modernitás az abszolútum immanentizációja, tehát kizár minden metafizikai transzcendenciaigényt. Ezzel a racionalista hagyománnyal helyezkedtek szembe azok az irányzatok, melyeket itt külsőnek tekintünk.

A poszt-jelző első látásra egy lineáris értelemben vett utániságot feltételez. Azonban tézisünk szerint sokkal összetettebb ez a viszony az úgynevezett posztmodern és modern között, hiszen már a klasszikus modernitás idején is számos olyan szerzőt találunk, akik egy premodernnek nevezhető modernitáskritika keretein belül fejtettek ki olyan érvelésmódokat, amelyek a 20. századi posztmodern irányzatokban is érvényesültek.

Az olyan fogalmakat, mint a nép, a haladás, az univerzalizmus és az egyenlőség, átfogó kritika alá vonták olyan szerzők mint de Maistre, de Rivarol, Tocqueville és Constant. Kutatómunkánk részben ezen szerzők fogalomtörténeti rekonstrukciójára támaszkodna, különös tekintettel a posztmodern recepciójukra olyan, első látásra meglepő gondolkodók munkásságában, mint Bataille, Derrida és Foucault. Mindezzel azt kívánjuk felmutatni, hogy a modernitás konstrukciójával párhuzamosan mindig is léteztek olyan filozófiai és eszmetörténeti alternatívák, amelyek sohasem fogadták el a modernitás alapvetéseit.

Tehát a posztmodern, mint fogalom árnyalásán és finomhangolásán keresztül új megvilágításba helyezhetjük a hagyományosan antimodernnek vagy konzervatívnak nevezett irányzatokat. Különös és jelentőségéhez mérten leginkább elhallgatott kapcsolat mutatkozik a modernitás premodern és posztmodern kritikusai között. A posztmodernben búvópatakokként bukkannak felszínre azok a hagyományelvű kritikák, amelyeket egyszerre nevezhetünk posztmodernnek és posztkonzervatívnak, amennyiben a konzervativizmus és a modernitás vadházasságának is véget kívánnak vetni. Példaként említhető Ernst Jünger, aki éppúgy tekinthető posztmodern szerzőnek, mint konzervatív forradalmárnak, hiszen időfilozófiai és technológiafilozófiai nézetei a posztmodern olyan szerzőire hatottak, mint Jean Baudrillard és Paul Virilio.

Tézisünk szerint a posztmodern eredendően és lényegileg nem-modern vállalkozásként összegezhető kutatásunk perspektívájából. Többről van szó a posztmodern kapcsán, mint a modernitás elbizonytalanításáról. Nem is körülhatárolhatatlan, parttalan relativizmus a posztmodern, hanem a modernitás konszenzusainak a tényleges meghaladására vállalkozó sokszólamú irányzategyüttes, ahogy ezt világossá teszi Jean Francois Lyotard A posztmodern állapot című klasszikus művében.

Mindezek megértéséhez olyan gondolkodókra is támaszkodhatunk, akik önmagukat nem-modernként határozzák meg, miközben a posztmodern szellemi hagyatékára építkeznek. Angolszász területen John Gray és Alasdair MacIntyre tekinthetőek olyan posztkonzervatív szerzőknek, akik a tradicionális értékek rehabilitációját, valamint a nagy narratívák felszámolását szorgalmazzzák, elvetve az olyan modern fogalmak primátusát, mint a haladás, az univerzalizmus vagy az emancipáció. Saját rendszerét „nem-modernként” jellemzi Bruno Latour francia szociológus, aki a demokrácia létező keretrendszerének a gyökeres átalakítását szorgalmazza, méghozzá a természet versus társadalom modern eredetű kettősségének a felszámolása mentén. Hasonló programot képvisel Michel Serres munkássága, amely a kettősségekben való gondolkodást kívánja meghaladni. Megemlítendő Giorgio Agamben is, aki a keresztény aszkézist tekinti az „eljövendő közösség” kiindulópontjának, a modernitást követő paradigmaként.

Ugyanúgy mint a posztmodern esetében, a nem-modernnek is megvannak a maga előzményei. Utalhatunk itt például az Eranosz Körre, amelynek tagjai közé tartoztak a huszadik század olyan kiemelkedő vallásfilozófusai, mint Gerschom Scholem, Henry Corbin és Mircea Eliade. Ami közös ezekben a szerzőkben, az a modernitáshoz való válságtörténeti viszonyulás, továbbá az emberi politikai konstrukciókon kívüli transzcendencia újrafelfedezésének igénye. Nem-modernként jellemezzük mindazokat az irányzatokat, amelyek az emberi akaraterőre alapozó voluntarista politikai konstrukciókkal szembehelyezkednek, továbbá a hagyományos értékek rehabilitációjára vállalkoznak.

Kutatásunk során a modernitás válságát olyan diskurzív keret megalkotásával kívánjuk megérteni, amely külsődleges módon viszonyul a modernitás alapvető konszenzusaihoz. Mindazok a szerzők, gondolkodók fontosak ehhez az eszmetörténeti vállalkozáshoz, akik önmagukat a modernitáshoz képest bármilyen módon eltérően pozicionálták és a modernitás alapértékeit kritika alá vonták, méghozzá átfogó értelemben.

A modernitás gömbszerű lezáródása, felszívódása megnyitja a teret a 21. század filozófiája számára, amelyet körvonalazni kívánunk. A modernitás gömbszerűen lezárul, feszesen magába záródik. Ez a felismerés egyelőre csak a kulturális közérzületek szintjén jelentkezik. A filozófia feladata ma viszont az, hogy kijelentse: más gömbök is lehetségesek.

– Nonmodern/Posztmodern: Egy 21. századi filozófia körvonalai című kutatás fő célja egy monográfia megalkotása, amely két részből áll.

– 1. rész: A nonmodern: a felvilágosodás racionalizmusát megkérdőjelező álláspontok (az ellen-felvilágosodás) átfogó vizsgálata segít megérteni a modernitás válságát és a modernitás utáni (posztmodern) állapot mibenlétét. A kutatás egyik legfontosabb feladata ezért a modernitással szembehelyezkedő gondolkodók összehasonlító vizsgálata. Hogyan írható le az a külső, modernitástól idegen pozíció, amelyet felvállaltak? Milyen módon előlegezi meg ez a szellemi hagyomány korunk filozófiai gondolkodásának lehetséges megújulását? Ezekre a kérdésekre kívánunk választ adni az első részben.

– 2. rész: A posztmodern: A huszadik század második felében fellépő irányzat kijelenti a modernitás metanarratíváinak végét, dekonstruálva a modernitás több nagy totalizáló projektjét. E részben átfogóan bemutatjuk a posztmodern klasszikus szerzői mellett azon kevésbé ismert alkotókat, akiknek filozófiája a modernitáson túlra juttat minket.

– A két monográfia egy egészet alkotna amelyen keresztül a modernitás krízise megérthetővé válik, és olyan kiutak kerülnek előtérbe, amelyek megnyitják a modernitáson túli transzcendencia lehetőségeit. A mű egyben fogalmi és eszmetörténeti tisztázás, illetve filozófiai innováció, amely a 21. század kihívásaival bátran szembenéz.

A Nonmodern/Posztmodern: Egy 21. századi filozófia körvonalai című kutatás egy átfogó (több évszázadot felölelő) eszmetörténeti vállalkozás. A projekt komparatív, interdiszciplináris jellegéből adódóan megköveteli a munkacsoport létrejöttét, amelynek tagjai alapos együttműködésben dolgozzák ki a művet.

– A kutatás során beszámolunk a fejleményekről, és előadásokat és konferenciaelőadásokat tartunk, illetve folyóirat cikkekben publikáljuk eredményeinket. A kutatás fókuszában mindvégig a monográfia áll, de amennyire lehetséges eredményeinket már az alkotási folyamat során is megnyitjuk a szakmai közönség és az érdeklődők előtt.