A posztmodern kísértés

Lyotart híres esszéjében a posztmodern állapotot „a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság” történeti foglalataként határozta meg. Nem a nagy elbeszélésekkel való szakításról írt, hanem bizalmatlanságról, ami jól érzékelteti a posztmodern és a modernitás ambivalens viszonyát. Lyotard azzal kezdi a szövegét, hogy a tudás állapotát fogja vizsgálni „a legfejlettebb társadalmakban.” Miközben a tudományos nyelv és általában a nyelv metanarratív funkciójának hanyatlását rögzíti, implicit módon már az első mondatban a modernségre jellemző lineáris történelemszemléletre és a progresszív elbeszélésmódra épít – a leghatékonyabb modern elbeszélésre.

A nagy narratívák iránti bizalmatlanság nem jelenti azt, hogy ne azok határoznák meg továbbra is a gondolkodásunk alapvető sémáit. Amit közkeletűen posztmodernnek hívnak, az ezer szálon kapcsolódik a modernséghez. A kettő különbözőségét hangsúlyozó megközelítések mellett egyre nagyobb szükség van arra, hogy megvilágítsuk a folytonosságot. A posztmodern modernitás utáni modernség, önmaga iránt bizalmatlan modernség, parazita-modernség: érdemben nem transzcendálja a modernséget, hanem ugyanazt a radikális immanenciát szikkasztja, amely immár évszázadok alternatíva nélküli hegemóniát élvez.

A posztmodern történeti fogalom, amely kettős jelentéssel bír. Egyrészt a modernitás utáni állapot különállását fejezi ki a modernséggel szemben (ezért „poszt-”), másrészt a modernitással való genealogikus viszonyt is hangsúlyozza (ezért „-modern”), hiszen számos szellemi struktúraösszefüggés közül éppen a modernitást rögzíti vonatkoztatási pontként, amelyhez képest meghatározást nyer. Kérdés, hogy miben áll a posztmodern viszonya a megelőző állapothoz: a modernség meghaladását kívánja kifejezésre juttatni vagy csupán egy elbizonytalanodott modernséget? Úgy tűnik, hogy az utóbbi a helyzet, a posztmodern ugyanis nem kínál radikálisan más perspektívát, mint a modern, megelégszik a kronológiai önmeghatározással és annak köszönheti kitüntetett helyzetét a szellemtörténetben, hogy komplexebb mintát képvisel mint a korábbi történeti alakzatok. Ezzel alá is rendelődik a modernitás logikájának, a fejlődésnek, a történetiségnek és az egymást követő állapotok hierarchiájának. Ezért megtévesztő az igénybejelentés, amit a „poszt-” előtag képvisel ebben az összetett fogalomban. Mintha arra utalna, hogy a modernitáson túltette magát az emberiség és egy olyan kritikai perspektíva nyílt meg a modernitásra, amely a progresszió nagy elbeszéléseire merőleges olvasatokat kínál. Ez a kritikai perspektíva azonban nem áll a rendelkezésünkre: nem kívülről tekintünk a modernitásra, annak immanenciája továbbra is maga alá temet minket: ki sem látunk belőle.

Ha a modernitás kritikusa épp a posztmodernben akarja megvetni a lábát, csalódni fog, mert amit a modernitásban kritizálni akar, annak maga is részesévé válik. A modernitás meghaladása maga is tipikusan modern elképzelés, amely éppen ezért tragikus sikertelenségre van ítélve. Ennek ellenére a posztmodern kísértés nem hanyagolható el. Annak lehetőségével kecsegtet, hogy egyszer s mindenkorra megszabadulhatunk a modernitás – a gyarmatosítás, a totalitárius terror és a továbbra is dinamikusan fejlődő „technológiai társadalom” (Jacques Ellul) lidércnyomásától. A megtisztulást azonban nem adják ilyen olcsón. A modernitáskritika kritikai pozíciójának keresése nem más, mint a transzcendencia keresése, vagyis annak a kényszerrel páncélozott történeti immanentizmusnak a kihívása, ami „posztmodern” korunkban is egyeduralkodó maradhatott. A modernitáskritika hagyománya a premodern társadalmak arisztokratikus, illetve paraszti utóvédharcaira vezethető vissza. Nem azért érdekesek ezek a kezdetek, mert előzményként illeszkednek a modernitás metanarratív sémájához, hanem azért mert fel tudtak mutatni valamit a modernitás kritikai transzcendenciájából. Valami olyasmit jelenítenek meg, ami nem-modern.

Azért kell ellenállnunk a posztmodern kísértésnek, hogy elfoglalhassuk a kritikai transzcendencia pozícióját a modernitással szemben, tehát hogy ne a modernitás-utániság és a modernist meghaladásának értelmében vett posztmodernt tegyük magunkévá, hanem egy valóban külső pozíciót, ami nem azonos a modernitással. Ez a „non-modern” (Bruno Latour) szemléletmód, amely még ma is a filozófiai status quo alapvető megkérdőjelezését jelenti. Kell-e ennél meggyőzőbb bizonyíték arra nézve, hogy a posztmodern állapot a modernitás meghosszabbítását jelenti?

A posztmodern legalább annyit köszönhet támadóinak, mint védelmezőinek. A támadók szóhasználatából az látszik, hogy a posztmodern fogalmához folyamodva voltaképpen a zavarukat fejezik ki: egy bizonytalan állapotra, a meghatározatlanra, az átmenetiségre és a formátlanságra utalnak vele. A korszak kihívásaira válaszul Carl Schmitt már évtizedekkel a posztmodern megjelenése előtt mintha ezt az átmeneti formátlanságot regisztrálta volna, kijelentette, tudja, hogy a jelen „formátlanság egy új forma lehetőségét hordozza”. A konzervatív kultúrkritika ennek megfelelően „narratív interregnumként” (Armin Mohler) is tekint a posztmodernre. De mikor lesz vége? Hogyan teljesedhetne be a posztmodern? Világosan érzékeljük, hogy az alapfogalmaink elégtelenek arra, hogy válaszokat vezessünk le belőlük ezekre a kérdésekre. Pontosan ezért kell a posztmodern helyett a nonmodern fogalmához folyamodni. Meglehet, hogy ezzel egyúttal a “narratív csontritkulás” (Odo Marquard) ellenszerét is megleltük.

A modernitás gömbszerű lezáródása, felszívódása megnyitja a teret a 21. század filozófiája számára, amelyet körvonalazni kívánunk. A modernitás gömbszerűen lezárul, feszesen magába záródik. Ez a felismerés egyelőre csak a kulturális közérzületek szintjén jelentkezik. A filozófia feladata ma viszont az, hogy kijelentse: más gömbök is lehetségesek. Filozófiai értelemben ma ezt jelenti számunkra a transzcendencia lehetősége. Ennek érdekében kell nemet mondanunk a posztmodern kísértésre.